2015. június 20., szombat

#Epilógus

Hiiiii,
Uh, azt hiszem ennyi lett volna. Harmadik blogom is a végére ért, mely őszintén szólva, számomra elég hihetetlen. Imádtam írni mindegyik történetem, még is, valamiért ez volt az a sztori, ami közel állt hozzám. Stephanie karaktere részben rajtam épült fel, legalábbis érzelmileg biztosan. Őszintén hiányozni fognak a szerdák és szombatok, hiszen az esetek többségében akkor került fel új rész! Remélem, hogy nektek is tetszett mind a befejezés, mind az egész történet. Igazából mai napig nem tudom, hogy még is miért úgy csavartam el a dolgokat, ahogy. :D Az egész történet egy hirtelen jött ötlet volt, és nézzenek oda, kilencven részen keresztül elhúztam!

Nos, ez után sem áll meg számomra a munka, hiszen új blogomra, mely a Roommates címet viseli, a mai nap folyamán felkerült a prológus! Rengeteg ötletem van a sztorival kapcsolatban, hiszen már elég régóta fontolgattam. A főszereplő természetesen Harry, annyi kivétellel, hogy nem híres. Mivel az első három történetemben ismert volt, megszeretném próbálni, hogy milyen úgy írni vele, ha nem úgy ismerik, mint énekes. :)

Még egyszer köszönöm, hogy olvastátok Harry & Stephanie történetét! Egy élmény volt írni, még ha néha meg is gyűlt vele a bajom! :D Reménykedem, hogy a másik történetemnél is viszont látlak titeket, haha. :D

Jó olvasást. xx

Stephanie Ashley Horan
Negyed órát kellett még végig állnom a csengő hangos zajáig, és úgy éreztem mintha a derekam leszakadt volna minden egyes másodperc elteltével. Azonban amikor már éppen a karórámra pillantottam volna, a szabadulást jelentő csengő bejárta az egész iskolát és udvarát, melyet mi, a kint állók is tökéletesen hallottunk. Plusz negyed óra, ha nem több, volt, mire kiengedték az osztályokat, majd sorba állították őket. 
Frances azonnal kiszúrt; hatalmas mosoly terült el az arcán s fel majd leugrándozva nyerte el a tanárnő figyelmét, akinek ezután elmondta, hogy jöttek érte és már szaladt is felém. 
- Szia, szépségem – köszöntöttem kuncogva, ahogy a lábaimnak csapódott és szorosan ölelte át azokat – Milyen napod volt? 
- Majdnem kaptam egy rossz pontot, amiért folyamatosan beszéltem, de jó voltam, szóval nem – dicsekedett kirobbanó boldogsággal mely annak ellenére is megmosolyogtatott, hogy rosszalkodott. De hát az ő korosztályában ki nem csintalankodik? 
- Akkor ezt Apunak nem mondjuk el, rendben? – kérdésemre bólintott miután elhúzódott tőlem és megfogta a kezem, hogy elindulhassunk a kocsihoz – Szeretnél velem jönni? 
- Apuciért megyünk? – mélyzöld szemei reménytelien pillantottak vissza rám, s mikor bólintottam válaszul, piciny ajkai a lehető legszélesebb mosolyra húzódtak – Jönnek tesók is? 
- Először haza kell mennünk, hogy átöltözz, szóval nem hiszem, hogy otthon maradnak, ha egyszer megtudják, hogy hova és kiért megyünk. 
- Ne már! – búslakodott – Apuci mindig csak velük foglalkozik. Mindig kérdezi őket a suliról, és engem soha. 
- Kincsem, tudod, hogy ez nem igaz – karjaimba emeltem és finoman megráztam a fejem – Téged is ugyanannyira szeret, mint a testvéreid. Te vagy az ő kicsi hercegnője. 
- Jesse és Jaydon akkor mik? A hercegei? 
- Aputól minden kitelik, nem igaz? – aprót bólintott, ahogy karjait a nyakam köré fonta és várta, hogy az autóhoz érjünk.

Fél órával később, már otthon is voltunk. Frances szinte felrohant az emeletre, és olyan hangosan közölte a bátyaival, hogy hova megyünk, hogy még én is hallottam a bejárati ajtótól. Mire én is utolértem, az ikrek már teljes készenlétben álltak előttem, hatalmas mosollyal az arcukon. 
- Mi a helyzet, férfiak? – érdeklődtem összefont karokkal – Milyen volt a suli? Hogy ment a matek vizsga? 
- Kihagytam az utolsó kérdéseket, de minden mást megválaszoltam.
- Mindent megválaszoltam, szerintem egyszerű volt.
Egymás szavába vágva mondták a magukét és nem igazán akarták abba hagyni. Persze nekem ezzel nem volt bajom, hiszen szerettem hallgatni, amiről meséltek. Bár amikor egyikük beszélt egyszerre, jobban megértettem őket. 
- Na, jól van. Elég legyen – nevettem fel – Ha egyszerre beszéltek, akkor nem fogok semmit megérteni. Ettetek mikor hazajöttetek? – együttesen bólintottak – Remek. Akkor várjatok a nappaliban, amíg átöltöztetem a húgotok és mehetünk. 
Jesse előre ment, azonban Jaydon egyik lábáról a másikra helyezve a súlyát a földet bámulta. Kíváncsiság keletkezett bennem, de nem akartam rá kérdezni, hogy mit szeretne, hiszen sosem szerette, ha az emberek siettették illetve gyorsan vártak el tőle dolgokat. 
- Anya. Következő hónapban lesz a bál és… és én csak azt szeretném mondani, hogyha kell, akkor én nem megyek. 
- Miért mondod ezt, szívem? Talán nem szeretnél menni? 
- Tudom, hogy milyen drága és mivel Jesse amúgy sem mondana le róla, én megteszem helyette. Nem szeretném, ha annyi pénzt kidobnátok az ablakon csak azért, hogy vegyetek nekem öltönyt illetve a jegyet és minden mást. 
- Jay, tudod, hogy a pénz nem számít. Ha kellene, akár kétszer is kifizetném, csak hogy elmehess. 
- Én tényleg nem szeretném, hogyha erre adnátok ki. Felesleges, nem? 
- Baby, biztosan ez az egyetlen ok, amiért nem akarsz menni? A pénz? 
- Is. És mert amióta Jesse ennyire felpucolta magát, minden haverom elpártolt mellőlem. 
- Felpucolta magát? Ezt még is, hogy érted? – összevont szemöldökkel próbáltam meg megérteni, amit mondani szeretett volna, azonban nem igazán sikerült. A tizenévesek szlengjét nem igazán fogta fel az agyam, noha az én koromban is voltak igazán kacifántosak.
- Új stílus meg minden. Eddig az én haverjaim voltak, de aztán meglátták, hogy egyik pillanatról a másikra Jesse hogy megváltozott és mintha elhagytak volna. Molly, akivel eleve mentem volna a bálra, az egyetlen, aki mellettem maradt a mai napig. Nem tudom, hogy mit csináljak. 
- Nos, ahogy értelmeztem az egészet, azok a „haverok” nem igazán voltak hűek hozzád. Lehet, hogy figyelmeztetni kellene a testvéred erről. Azzal pedig nincs semmi gond, ha Molly az egyetlen, akivel tartod a kapcsolatot. Tudod, néha a legjobb barátot nem a saját nemedben találod meg, hanem az ellenkezőben. Ne agyalj rajta. Az ő veszteségük, hogyha elhagytak. Viszont azt szeretném, ha erről beszélnél a testvéreddel. Koncentrálj Mollyra, hiszen sosem tudod, hogy mit hoz a jövő, oké? Lehet, hogy történik majd valami köztetek a bálon. Már csak emiatt sem hagyhatod ki! Hidd el, megbánnád a jövőben, hogyha kihagynál egy ilyen lehetőséget. Most azonban kapd össze magad és térítsd észhez az ikred, mielőtt nekem kell kezelésbe vennem. 
Halkan felnevetett, ahogy megvakarta a tarkóját; valami, amit Nialltől örökölt. Úgy értem, családilag, hiszen ez eléggé furcsán jött ki. Karjaim ölelésre tártam, majd magamhoz szorítottam a két perccel idősebb fiamat. Hihetetlennek tűnt, hogy már a tizenhatodik életévét élte, hiszen tisztán emlékeztem a napra, amikor haza jöttem vele, Jessevel és Harryvel az oldalamon. 
- Én kicsi babám – suttogtam lehunyt szemekkel, apró puszikat hintve a hajába miközben egyre szorosabban öleltem magamhoz – Sose engedd, hogy mások lehúzzanak, rendben? Sokkal jobb vagy náluk.

Harry járata eltörlődött, és azzal együtt a gyerekek kedve is. Nem beszélve az enyémről. Kellett már, hogy mellettem legyen, hiszen több mint két hónapig távol volt. Noha volt egy olyan érzésem, hogy az ikrek és Frances is eléggé ki volt az apjuk hiánya miatt. 
Végül hajnali háromkor kaptam a hívást Harrytől, hogy a gépe leszállt és már Angliában van. Mivel Jesse és Jaydon ébren voltak, mindenképpen jönni szerettek volna, de kislányom nem hagyhattam egyedül otthon, ezért fel kellett ébresztenem mély álmából. Mihelyst összekaptuk magunkat, már az úton is voltunk, ahol egyébként a fiúk jobb kedvre derítették Francest és nem is örülhettem volna neki jobban. Mindig is egy durcás személyiség volt, hogyha fel lett keltve az éjszaka kellős közepén. Ez pedig egy tulajdonság volt, amit tőlem örökölt.

Szerencsére a repülőtéren alig voltak, így megúsztuk a rajongó tábort, mely mellesleg várt volna minket, ha Harry gépe még is akkor érkezik meg, amikor kellett volna. Frances a karjaimban volt, fejét a vállamra hajtva pislákolt és próbált ébren maradni, hogy találkozhasson az apjával. Ő szeretett volna az első lenni, de mivel a srácok előre mentek, ők már Harryn csüngtek és nem igazán akarták elengedni őt. A látvány megmelengette a szívem, és mielőtt még érzelgősebbre válthattam volna, közelebb mentem hozzájuk. 
Harry arca igazán nyúzott volt, szemei alatt kisebb karikák voltak, de nem túl feltűnőek. Távolból úgy tűnt, mintha semmi baja nem lett volna. Harry mondott valamit az ikreknek, ugyanis szinte azonnal a táskájához rohantak majd szinte feltépték azt, hogy megnézhessék, mi van benne. 
- Lehetek akármilyen szigorú velük, te mindig elkényezteted őket valamivel – jegyeztem meg mosolyogva. 
- Valakinek azt is kell – fáradtan elmosolyodott, mellém lépett és Frances figyelmét próbálta meg elnyerni mely tulajdonképpen nem telt sok időbe. 
Kislányunk szinte kiugrott a kezemből, hogy mielőbb Harrynél lehessen és úgy szorította magához, mintha az élete múlott volna rajta. 
- Ennyire hiányoztam, szépségem? Hm? – míg ők elvoltak egymás társaságában, az ikrek felé indultam, hiszen amúgy sem lett volna esélyem közel kerülni Harryhez.
Ha Frances hozzá került, akkor az azt jelentette, hogy egy ideig senkinek nem lehet hozzáférése Harryhez. 
- Srácok, ne itt pakoljuk szét a táskát, oké? A kocsiban megtehetitek, de ha nem szeretnénk felhívni az emberek figyelmét magunkra, akkor javaslom, hogy induljunk. Apa is és ti is fáradtak vagytok.
Minden válaszolás nélkül betették mindazt, amit kivettek, majd becipzárazták a táskát. Harry mellém lépett, majd a kezembe adta Francest. Vállára vette a csomagját, kezeit a fiai vállaira helyezte, így ő ment középen és végül a kocsi felé indultunk. Nem lepett meg, amikor hátra ült a gyerekekhez. Megint ő volt közepén, Frances az ölében az ikrek pedig az oldalain. Egymásnak dőlve pihengettek és várták, hogy végre hazaérjünk.

Öt óra is lehetett, amikor végre mindenki ágyba került, beleértve engem is. Harry a fürdőben volt, majd miután végzett, mint ahogy mindig, akkor is bement a gyerekekhez és végig puszilgatta őket. 
Percekkel később az ajtó nyitódását és csukódását lehetett hallani majd éreztem, amint a matrac besüllyedt mellettem. Harry testéből áradt a meleg és a már megszokott tusfürdő illata. 
- Mhm, végre – hangja mély volt, tele fáradtsággal és kicsorduló szeretettel – Életem egyik legfontosabb nőszemélye végre mellettem van. 
Halkan felkuncogtam, ahogy letettem a telefonom, vele szembe fordultam s karjaimmal átöleltem a nyakát. Éreztem, amint kirázta őt a hideg, így annak ellenére is, hogy nem volt olyan hideg, magunkra húztam a takarót derékig. Arcát a mellkasomba fúrta és néha-néha egy kisebb puszival ajándékozta meg a bőröm. 
Nem tudom mennyi idő telhetett el, de már csak arra lettem figyelmes, hogy a szemeim lassan lecsukódnak amint Harry halk horkolását hallgattam.


**

Másnap reggel én voltam az első, aki virított. Nos, ha fél egy reggelnek számít. Mint általában mindig, akkor is csináltam reggelit. Tekintve hogy szombat volt, palacsintával vártam, hogy felkeljenek a gyerekek, mely tulajdonképpen nem sokkal azután, hogy elpakoltam mindent, meg is történt. Jesse, kezében Francesszel jelent meg az ebédlőben, eléggé kómásan, mögötte Jaydonnel. Míg felébredeztek elővettem a tányérokat és poharaikat és eléjük tettem a palacsintákat is. 
- Meglesztek, amíg ránézek Apára? – pillantgattam a két nagyobb között, célozva arra, hogy onnantól a kezükbe adtam a húguk felügyelését. 
Halk hümmögés töltötte be a szobát, melyet egy lusta mosollyal reagáltam le és már ott sem voltam. Bíztam annyira a srácimba, hogy velük hagyjam Francest, meg aztán ő sem volt egy rossz kislány. Reggelente, meg főleg nem. 
Felérve az emeletre, senkit nem találtam a hálóban, így a fürdő felé igyekeztem, melynek ajtaja nyitva volt. Amint beértem, meg is találtam a személyt, akit kerestem. A kagylónak támaszkodott a bal kezével, míg a jobbal megmosta a fogait. Mit sem foglalkozva ezzel, karjaimat a dereka köré fontam, fejemet a hátán pihentettem. 
- Kialudtad magad, szupersztár? – kérdeztem halkan mire egy morgással válaszolt. 
Kidugta a fenekét majd közel hajolt a csaphoz, hogy ihasson, ezzel ellökött egy kicsit magától. A pulton lévő fehér törülközővel megtörölte a száját és kezeit majd felém fordult. 
- Nem, de inkább töltöm veletek az időt, mint sem az ágyban vesztegessem. 
- Frances biztosan aludna veled – jegyeztem meg mosolyogva – Eléggé kómás még szegénykém. 
- Srácok? 
- A helyzethez képest szerintem eléggé toppon vannak. Eltekintve a vizsgáktól. Mindegyikük ki van készülve. Jaydon például ilyet szólt tegnap, hogy ő nem megy a bálra, mert az összes „haverja” átpártolt Jessehez és hogy az egyetlen mellette lévő személy, az a lány, akivel menne a bálra, Molly. Nem tudom, hogy a fáradtság beszélt-e belőle, de eléggé szomorú volt és nem igazán lehetett rávenni semmire. 
- Nagy rajtuk a nyomás, persze, hogy marhaságokat beszélnek – magyarázta – Csak úgy, mint te tetted annak idején, annyi különbséggel, hogy rajtad még nyomásnak sem kellett lennie. 
- Haha, a vicceid még mindig fenomenálisak. Azt hiszem, mindennap van valami, amivel emlékeztetsz, hogy miért is mondtam igent neked. 
- Hát amúgy sem engedtem volna, hogy elszabadulj tőlem – vallotta be fél oldalas mosollyal az arcán. Váratlanuk ugyan, de végül megcsókolt, annyi idő után, és oh, de még mennyire hiányzott az érzés. Lassú volt, tele érzelemmel, és amikor elhúzódott, úgy éreztem, mintha elzárták volna az összes légi utat ahol friss oxigént tudtam volna a szervezetembe juttatni – Szeretlek, imádlak, ágyamba kívánlak, de a gyerekek egyedül vannak lent és lehetnek akármilyen álmosak, képesek csinálni valamit. 
- Csak még egy kicsit maradjunk, kérlek – kérleltem, amint rácsimpaszkodtam. 
Szorosan bújtam félmeztelen testéhez mely hihetetlen módon még mindig kellemesen meleg volt. Ezúttal ő nevetett fel, de végül karjait körém zárta.

A nap további részét a nappaliban töltöttük. Harry odaadta a gyerekeknek, amit vett és akármennyire is próbáltam rá mérges lenni azért, mert nekem is hozott egy arany karkötőt, nem ment. Túlságosan hiányzott, ez volt az egyik, a másik pedig, hogy elképesztően jól esett, amiért gondolt rám. Csak úgy, mint régen. Talán felnőttünk – kinézetileg, de semmiképpen sem szellemileg – de a régi szokásaink ugyanúgy megmaradtak. Mint tinédzserkorunkban, ugyanúgy piszkáltuk a másikat, vagy éppen vitáztunk. Barátaink is velünk maradtak, mely az igazat megvallva kicsit meglepett, de nagyon örültem neki. 
Röviden-tömören összefoglalva, az életem tökéletes volt és semmi pénzért nem cseréltem volna el. Talán Harry sokat volt el otthonról, és néha már téptem a hajam a frusztráltságtól, amit a hiányossága okozott, elégedett voltam az életemmel. Amikor tudtam, a stúdióban voltam vagy éppen otthonról dolgoztam. Testvéreimmel is folyamatosan tartottam a kapcsolatot, csak úgy, mint a szüleimmel illetve Harry családjával. Nessa sem maradhatott ki az életemből, illetve Callum, Isabella, Rita és a One Direction maradék tagjai sem. Mind jelen voltak és akármikor kellettek, ott voltak az oldalamon, hogy segíthessenek. 
Hálás voltam mindazért, ami történt velem és azokért az emberekért is, akik az életembe kerültek. Fogalmam nem volt, hogy még is mihez kezdtem volna a családom nélkül. De tudjátok, hogy mi a jó? Emiatt egy percre sem kell aggódnom, hiszen mindig mellettem lesznek, és én mellettük.

Nos, ez volt az én történetem. A nevem a világ felé Stephanie Ashley Styles, de mindannyian tudjuk, hogy belülről még mindig egy vagyok a Horan testvérek közül.

THE END

Néhány információ a bloggal kapcsolatban:


• 2013. Április 10. – 2014. Június 20.
• Oldalmegjelenítések száma: 66,585 ((14/06/20))
• Feliratkozók száma: 61 ((14/06/20))
















3 megjegyzés:

  1. Elolvastam még egyszer ezt a részt,szóval most elkezdem elölről olvasni az egészet. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Aw, hahaha. :D Kíváncsian várom a véleményed. :)

      ♥xx

      Törlés
  2. BECCSU.
    ÚRNŐM.
    KEDVENC ÍRÓNŐM.
    ISTEN.
    Nagyon –nagyon sajnálom, hogy még csak most kommenteltem.:(
    BUT TUDOD MIK JÁTSZOTTAK KÖZRE. PÉLDÁUL A GÉPEM. MEG AZ IS, HOGY NEM AKARTAM, HOGY VÉGE LEGYEN.:(((((((
    De, csak elérkeztünk ide. Olyan ez nekem, mintha egy külön álló személytől búcsúznék el.
    Majdnem a kezdetektől itt voltam. De csak majdnem. Nem én voltam az első olvasód, de közel sem az utolsó. Büszke vagyok arra, hogy végig itt voltam, és majdnem végig kommenteltem az összes részt. Büszke vagyok rád, amiért ilyen csodálatos történetet vittél végig, amiért éjt nappallá téve csak írtál és írtál, hogy én, s udvarodban élő további népség tagjai minél hamarabb olvashassák az újabb fejezeteket. Azt kívánom, bár minden egyes feliratkozód, írna pár sort az utolsó rész alá, mert megérdemled. Tényleg, megérdemled.
    Nem tudom, mi mást írhatnék még. A történet a maga módján egyedi, bár annyira nem kedveltem a „köcsög Niallt és barátait”, annál inkább megolvadt a szívem, mikor Hókuszpók&Szörnyella kapcsolata jobb vágányra terelődött.
    Sterryt pedig egyenesen imádom, és imádlak, amiért happy end lett a történet vége.
    Ami a történet végét illeti. Nem is vártam mást, s ezt értsd jó értelemben! Sterry, hatalmas család, édes gyerekek. Pont, ahogyan lennie kellet! És bár nem bántam volna, ha a végén egy kis Stiall is, úgy érzem a lehető legtökéletesebb véget írtál a történetnek. MEG AZÉRT AZ UTOLSÓ MONDATOT, NA, HÁT IGEN, AZT EGYSZERŰEN IMÁDOM!♥
    Büszke vagyok arra, hogy az olvasód lehetek, hogy olvashattam a történetet.
    Szeretném megköszönni a sok munkád, és fáradalmad, s kívánom, hogy sose hagyd abba azt, amit ilyen jól csinálsz!
    Legeslegkedvencebb blogom ez, és mindig az is marad.
    Szeretett Kegyed, VIP olvasód

    VálaszTörlés